Hello Világ!

Egy pillanat alatt fogalmazódott meg bennem az érzés, hogy írni akarok. Nem tudtam pontosan miről, csupán az akarat volt, ami formát öltött bennem, abban a percben. Most pedig itt vagyunk, vagyis vagyok, az már csak feltételezés, hogy egy másik képernyő előtt valaki más éppen e sorokat fogja olvasni. Mondjuk éppen Te.

Sokat gondolkodtam mit is írhatnék az első posztban, gondolom, legtöbben nagy vonalakban azt vázolják fel, hogy miért is nyitották meg a bloguk kapuját, s egyáltalán milyen témában fognak majd bejegyzéseket közzé tenni.
Nos, mi sem lenne egyszerűbb, ha ezekre a kérdésekre pontosan tudnám a választ, de hát nem minden fehér és fekete, az én világomban inkább az ezerféle árnyalatok uralkodnak.
Így azt hiszem az írás, ami majd megszületik egy-egy bejegyzés alkalmával, az tartalmazni fog érzéseket, gondolatokat, véleményeket a hétköznapi és világi életről, s esetenként felmerülő gondokat melyek kikívánkoznak a bensőmből.
Az ok, amiért pedig létrehoztam a blogomat, már az első mondatban benne van. Egy megérzés.
Ez az erős felindulás vezetett tehát ehhez a pillanathoz. A pillanathoz, hogy megalkossak magamnak egy olyan helyet, ahol az elfojtott szavaim helyet kaphassanak végre a nagyvilágban.
Igen jól olvastad, elfojtott szavak.

Ahhoz, hogy ezt értelmezni tudjuk, most jöjjön egy kis tájékoztató rólam.
Szóval, Üdv! Az én nevem Diána, de mindenki csak Diának hív, ami kísértetiesen félrehallható egy „Sziának”, s ez fordítva is igaz. Gondolhatjátok, hogy sokszor felkapom a fejem, mikor éppen nem is kellene. Egy 27 éves rendkívül csendes leányzó vagyok, aki végtelennek tűnő türelemmel bír /pedig ez nem így van/, s művészi vénával van megáldva /nagyjából/.
A Csendességemről: nem az a fajta, mint a regényekben van leírva. Oh, de nem ám! Ha a könyvekben olvasottak alapján a csendesség ilyen, akkor én lehet, hogy egy némaságot fogadott szerzetes vagyok. Na, jó, nem! Mert azért beszélni csak beszélek, de mondjuk inkább úgy, hogy feleslegesen nem szeretek csevegni. Viszont ez sem teljesen igaz. Ez egy nagyon bő téma, s évek óta próbálom megfejteni saját némaságom okait. Néhol az emberek iránt érzett, vagyis inkább nem érzett bizalom kerül terítékre, máskor pedig a saját önbizalmam. Néha pedig az agyam okolom, ahol vélhetőleg, valami rosszul van bekötve.
Tényleg igazán sokfelől közelítettem meg már ezt a témát, reményeim szerint ezeket bejegyzések formájában is viszont olvashatjátok majd. Mert az írás számomra könnyebb.

Könnyebb mivel nem állnak előttem, s így egyszerűbb a szavakat egymás után pakolni és mondatba rendezni, még ha sokszor nem is helyesen. Kérlek, ne utáljatok nagyon, hogy ha helyesírási hibát vétek, az ellenőrző be van kapcsolva így az sokat segít, de előfordulhatnak elírások, vagy nem megfelelő helyre rakott /vagy kihagyott/ vesszők. Az utóbbi biztosan. Általánosban sokat szenvedtem a nyelvtannal, a szabályokat hiába tanultam meg, úgy is rengeteget vétettem.
Az olvasás iránti szeretettem megnövekedésévél, ez javulni látszott/látszik, így már nem követek el annyi bakit, mint régen, de akadnak még javítani való dolgok.
Szóval, ha ordas nagy hibát vétenék valahol, nyugodtan szóljatok rám, mert ebből tanulok és fejlődők. /S amúgy meg könnyen előfordulhat, hogy valamit nem csak elírok, hanem azt gondolom helyesnek./

Szóval azok a szavak, amelyek egy-egy pillanatban az életem során nem tudtak kitörni a falak mögül, itt megtehetik, hogy a fényre lépjenek.
Így egyfajta szabadságot szimbolizál ez a blog nekem meg az érzéseimnek.

Igen, nos, fogadjátok sok szeretettel!